A gyűjtésről
Apai ágon családom Péterfalváról származik, ezért már az ötvenes évek közepétől jártam oda látogatóba, ha a hatóságok engedélyezték. Rokonaim élnek ott ma is, akikkel gyermekkorom óta kölcsönösen és szeretetteljesen ápoljuk a kapcsolatot. Először 1971-ben gyűjtöttem Ugocsában, mint a néprajz iránt érdeklődő gimnazista. Abban az időben ismertem meg Vári Fábián Lászlónak köszönhetően az ungvári egyetemisták Forrás Stúdiójának gyűjtéseit, melyek nagymértékben ösztönöztek a további munkára. Felismervén, hogy az "ismeretlen föld" néphagyománya milyen veszendő érték, alapos felkészülést követően Stoller Antal táncos-koreográfus barátommal közösen alakítottunk ki egy gyűjtési tervet.
Ez a válogatás az 1971-72-ben általam, és az 1988-92 között végzett közös kárpátaljai gyűjtőmunkánk anyagát tartalmazza, kiegészítve néhány későbbi felvételünkkel.
Előljáróban mindenképpen szólnunk kell néhány szót arról, hogy a határok szabad átjárhatóságával kapcsolatos hazai lelkendezések optimizmusa Záhonynál, Lónyánál, vagy Tiszabecsnél azonnal megszűnik. Először elcsodálkozunk, majd - vérmérséklettől függően - vagy csendes rezignáltság lesz úrrá rajtunk, vagy másik végletként, dühbe gurulunk. Jómagam lassan fél évszázada járok rendszeresen Kárpátaljára, de bátran állíthatom, hogy ez idő alatt alig változott valami a határátkelést illetően. Hiába nyitottak Záhony-Csap mellett további lehetőségeket az átkelésre, magyarnak, nyugatinak, ukránnak ugyanolyan tortúra és megaláztatás ma is, mint régen. Ezek az átkelők az európai tranzit útvonalak egyedülállóan túlzsúfolt és korszerűtlen állomásai minden tekintetben. Még akkor is, ha új épületeket és több sávra bomló utakat adtak át több helyen. A beutazás szabályai teljesen esetlegesek, nagymértékben függenek a volt szovjet, most ukrán határőr parancsnokok és vámtisztek egyéni kényétől-kedvétől, hangulatától. Minden változatot kipróbáltunk az évtizedek során, itt csak néhányat említenék meg. Mentünk a Szovjetunió Magyarországi Nagykövetsége Konzuli Osztályának engedélyével, mentünk hivatalos meghívólevéllel, temetésre hívó távirattal, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kiküldési Rendelvényével, mellékelve minden esetben a technikai berendezésekről szóló vámokmányokat, a Nemzeti Bank által kiadott kiviteli engedélyeket, ATA Carnet-t, - de kétszer nem volt ugyanaz a szisztéma. Legutóbb, 2004 nyarán, apró betűs, idegen nyelvű, úgynevezett "Immigracijna kartka"-t kellett kitöltenünk a magyar és ukrán vámnyilatkozatok mellé. Olykor a tervezett út teljes meghiúsulása fenyegetett, míg valami furfang, óriási hazugság, dugipénz, vagy vakmerő ötlet nem segített. Kétségtelen, hogy az utóbbi 10-15 évben a hatalmas méreteket öltő határ menti üzletelések teszik túlzsúfolttá az átkelőket, de meg kell állapítanunk, hogy e zűrzavar megszüntetéséről évek óta csak szó van, de semmi érdemleges nem történt. Kizárólag olyan intézkedések születtek eddig, melyek révén csak az állam, a vámosok és a gyorsan gazdagodó maffiózók jártak jól.
A mi munkánkkal összefüggésben el kell még mondanunk, hogy a kapcsolattartás jól bevált európai eszközeit, - úgymint telefon, fax, levelezés, Internet - még manapság is számításon kívül lehet hagyni. Bár majd minden parasztházban van telefon, azon csak a falubélivel tud az ember beszélni, akivel egyébként napjában többször is találkozhat személyesen. Budapestről a nemzetközi távhívón keresztül fél napig tart, míg létrejön a kapcsolat a hívott féllel, majd pár szó után megszakad. A mobil telefonokhoz sok helyen nincs megfelelő térerő, az Interneten történő gyors adatátvitelre pedig nem alkalmas az ottani kábelhálózat. Expressz levelek nem érkeznek meg, táviratok tűnnek el. Pár éve még a Budapesttől 350 km-re eső Tiszapéterfalvára Kijeven keresztül kézbesítették a küldeményeket. Három héten át vonatoztak
Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a zenész, énekes, táncos adatközlők egyeztetése csak úgy történhetett, ha személyesen kerestük fel őket. Gyakran több száz kilométert utaztunk hiába, mert nem kapták meg üzenetünket, s ha valami közbejött nekik, nem tudtak bennünket értesíteni.
*
Nagy csalódást okozott még az, hogy nem sikerült a gyűjtést igazán társadalmasítanunk. Az egyik legnagyobb KMKSZ gyűlésen otthagyott 200 db táncos kérdőívből csak néhányat kaptunk vissza kitöltve. A 89 utáni kezdeti eufória teljesen átváltott érdektelenségbe. Munkánk során ténylegesen csak ott élő rokonaimra és néhány idősebb tanítóra, meg pár fiatal értelmiségire számíthattunk, akiknek e helyen is külön köszönetet mondunk.
Ezen okok miatt a gyűjtés előre eltervezett menete már a kezdet kezdetén felborult.
A távolból való irányítás lehetetlensége megduplázta a kutatóutak számát, persze növelve azok költségeit is. Egy rugalmas, rögtönzős munkastílust kellett kialakítanunk, de a vizsgálandó területnek így is csak egy kis részét tudtuk bejárni a tervezetthez képest.
A volt Ugocsa megyének a Tisza bal partja és a román határ közé eső részének néphagyomány szempontjából szinte minden fontos falvát megvizsgáltuk.
A Tisza jobb partjára eső Tiszaújlakon és Salánkon is gyűjtöttünk. Bereg megyének a dél-nyugati csücskét sikerült feltérképezni főleg abból a szempontból, hogy melyik faluba kikhez és miért érdemes visszamenni felvételeket készíteni. Máramarosban a legtávolabbi pont keletre Aknaszlatina, északnak Fülöpháza (Pilipec) községek voltak. Ung megyéből nagyon kevés saját adatunk van.
*
A gyűjtés egyik fontos konklúziója, hogy ezt a hatalmas területet még csak alapszinten is felderíteni, két-három ember nem képes. Tudjuk, hogy az utóbbi időben egyre több kutató dolgozik ezen a vidéken, de egymástól teljesen függetlenül, nem ismerve a másik eredményeit. Így óriási pénzek és energiák vesznek el. A magyarság hazai és kárpátaljai intézményei nem koordinálják a munkát, pedig az összefogott kutatás és egy egységes adatbank tenné csak lehetővé, hogy a kárpátaljai magyar népművészet fennmaradjon. Azért is lenne nagy erre, mert tapasztalatunk szerint a magyar népzene és néptánc hagyományozódási folyamata ezen a tájon gyakorlatilag megszűnt. A paraszti kultúra hagyományos értékrendje számos ok miatt nem öröklődött át a ma 40 éves generációba. A régi dalokra, táncokra és szokásokra a most 70-80 éves emberek emlékeznek csak, de aktívan ők sem használják, még az eldugottabb, elmaradottabb magyar községekben sem. Ha ezeket az idős embereket nem faggatjuk ki az utolsó pillanatban, a fiatalságnak nem lesz mit visszatanulnia, ha netán valamikor ilyen szándéka lenne. Bíztató jel, hogy a magyarországi táncház mozgalom hatása kezd megmutatkozni Kárpátalján is. Évek óta több helyen is nyári népművészeti táborokban gyűlnek össze a fiatalok, ahol szűkebb pátriájuk és a teljes magyar nyelvterület népművészetét sajátíthatják el. A péterfalvi zeneiskolában már évközben is tanulhatnak népzenét a gyerekek, Pál Lajosnak köszönhetően.
A közelebbi és távolabbi román és ruszin lakosság körében, de főképp a cigányságnál nem ilyen markáns ez a generációs törésvonal, noha náluk is észlelhetők zavarok a hagyományozódás folyamatában. Közöttük sok a fiatal muzsikus, nem vonakodnak megtanulni az idősebbek táncait, ismerik a dalok többségét annak ellenére, hogy újabban ők is diszkóra szórakoznak és egyre erősebb a nyugati tömegkultúra hatása.
Ennek a különbségnek az okát tanulmányok sorában lehetne firtatni, de egy bizonyos: a Trianon utáni ámokfutása az ottani magyarságnak példa nélküli az európai történelemben, s a szovjethatalom évtizedei során az irdatlan szellemi, erkölcsi és kulturális bekebelezés közepette csoda, hogy nyelve nem silányodott el. A nyolcvanas évek közép- és fiatal korosztálya magyar anyanyelve mellett, kiválóan megtanult oroszul (a katonaságnál, pl. a közvetítő nyelv a különböző nációk között az orosz volt, a közép- és felsőoktatási intézményekben is oroszul kellett tudni) de nemrég jött az ukrán, mint egyedüli hivatalos nyelv. Ezt sok fiatal nehezen tanulja meg, s ebből rengeteg hátránya származhat. Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása révén és a határon túli magyarok tisztázatlan jogi státusza miatt is, feltehetően most egy újabb menet következik a kárpátaljai magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmében.
A politikailag enyhültebb időszakokban a kárpátaljai magyarok igyekeztek lépést tartani az anyaországgal. Próbáltak magyarországi divat szerint öltözködni, magyar tánczenére szórakozni, tőlünk importáltak olcsó kultúrprogramokat. Jobbára ízlés- és erkölcsromboló, hamis, a szabadság illúzióját injektáló esztrádműsorokat és kabarékat. (Megjegyezzük, a fő bűnös mindvégig az itthoni politikai és kulturális vezetés volt, de ez egy másik tanulmány tárgya volna.)
Így hát ebben a skizoid helyzetben, az örökös ide is-oda is alkalmazkodás közepette nem csoda, ha a fiatal nem azzal törődött, hogy magyarbandát alakítson, vagy leakassza a falról apja citeráját, esetleg harmonikáját.
A magyarokkal szomszédságban élő népeknek a XX. század nem okozott ekkora traumát, a vallás gyakorlásán kívül nem volt tiltva semmi. 45 után is úgy szórakoztak, ahogy akartak, saját kultúrájuk használata nem volt bűn, nem számított nacionalizmusnak, sőt félelem nélkül büszkélkedhettek nemzeti táncaikkal a rajonok kulturális seregszemléin.
Kétségtelen, hogy a magyar kolhozok és gyárak is tartottak fenn nem kis pénzért folklór csoportokat, énekkarokat, de repertoárjuk, jelmezeik, díszleteik - egyszóval a művészi koncepció - mind a hatalomnak való főhajtást tükrözték. Vajmi kevés közük volt tehát az eredeti folklórhoz. E szemlélet gyökeres változására örvendetes példákat láthattunk először 1991 júniusában Péterfalván, a III. Kárpátaljai Magyar Folklórfesztiválon, a Pál Lajos által vezetett Tisza Táncegyüttes, valamint a derceni hagyományőrző csoport és a nagydobronyi öregek műsorában.
Jelentős munka vár még a levéltárosokra. Fel kellene dolgozniuk például a hitközségek eddig rejtegetett, régi iratanyagait. Van bőven felgyűjtenivalójuk a tárgyi néprajzosoknak is, hiszen a népi építészet, a díszítőművészet, kézművesség ezen a tájon is legalább olyan magaslatokra jutott mint Erdélyben.
*
A zenefelvételeket négysávos UHER magnetofonnal készítettük, általában 9,5 cm/sec fordulattal, a beszélgetéseket kazettás magnóra vettük. Párhuzamosan jegyzeteltünk és fényképeztünk is. Ahol érdemesnek tartottuk, a hangszeres illetve énekes előadókat VHS videóra is rögzítettük. Felvételeink eredetije fellelhetők az MTA Zenetudományi Intézete, a Hagyományok Háza, Az Etnofon Népzenei Kiadó és a Vitézi Ének Alapítvány archívumában. A feldolgozott táncos kérdőívek közül többet e lemezen is közzé teszünk (lásd a falunevek alatti Táncélet hivatkozásokat). A Névtár menüpontban a falvak neve után megadjuk azok hivatalos ukrán nevét, mai közigazgatási hovatartozását és a történelmi Magyarország vármegyerendszere szerinti elhelyezkedését. Az adatközlők családnevét dőlt betűvel szedjük, utána zárójelben a lánykori nevet, illetve a születés évszámát adjuk meg, s ahol tudtuk, a vallásra is utalást teszünk. Az ruszin és román személyneveket, a táncfajták és hangszerek idegen nevét többnyire kiejtés szerinti, fonetikus átírásban tesszük közzé.
*
Köszönettel tartozunk mindazon adatközlőknek, akik nemzetiségi és vallási hovatartozásuktól függetlenül, munkájukat és gondjaikat félretéve, készséggel és szeretettel álltak rendelkezésünkre. Eredményes gyűjtésünk nem jöhetett volna létre rokonaim, a tiszapéterfalvi Nagy Barna és Borbély Ferenc családja áldozatos segítsége nélkül. Értékes információkat nyújtott számunkra Pál Lajos zenész, zenetanár (Püspökhatvan), Vári Fábián László költő, pedagógus, (Mezővári), Kovács Viktor népművelő (Aknaszlatina), Bagu Balázs pedagógus (Bátyu), Varga János pedagógus (Feketeardó) és Orosz Ildikó pedagógus (Nagydobrony). Hálásak vagyunk azoknak is, akik szakértelmükkel segítették munkánkat: Rostás Tibor hangmérnöknek, Szabó Zoltán muzeológusnak, Fügedi János néptánc kutatónak, Boros Katalinnak és Tóth Andreának a szövegek gondozásáért, valamint Berán Istvánnak és Horváth-Árkosi Róbertnek, akik az adatok digitalizálását végezték. Munkánk során a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és az MTA - Soros Alapítványtól is kaptunk támogatást.
Budapest, 2004.
Kiss Ferenc